KV Frankfurt felé tartott. Szeretett úton lenni, szerette a tiszta és rendezett német sztrádákat és utakat csakúgy, mint magát az utazást. Szerette a kocsi ablaka előtt megjelenő tájat, ahogy a kép egyre közelebb és közelebb kerül, majd elsuhan mellette, hogy egy másik távoli képnek, célnak adjon helyet. Szerette ezt mindig változó állapotot, hogy az út mindig tartogat számára valami újat. Tökéletesen ismerte gépe minden hangját, és e hang egy kis változásából is azonnal felismerte, ha valami gond van. Érzékenyen vezetett. Ő még azt tanulta az öregektől, hogy a sofőr lábában van a fél a szerviz

Hogy februárban mi csúszik jobban a knédlire a sör vagy az utak, azt induláskor előre nem lehet tudni. KV szerencsésnek érezte magát, mert otthon tölthetett néhány napot, amibe pont beleesett a születésnapja is, és csak most február 23-án kellett útnak indulnia. Ujjával végigsimított új, ajándékba kapott piros sálján („Jól megy majd a kocsidhoz”, - mondta Panna, amikor a nyaka köré tekerte”), és kinézett a havas tájra.

Kedves Viktornak gyerekkori álma teljesült azzal, hogy kamionsofőr lett. Világ életében elvarázsolták a 18 kerekű, hatalmas guruló dobozok. És lám, most ő is egy ilyennel járja a világot, uralja és irányítja ezt a hatalmas testet. Ráadásul most részt vehet abban a nemzetközi versenyben, ami kamionosok álma – „Mutasd meg, mit tudsz! Verseny a legszimpatikusabb kamionos címért”.